Eltelt a 2021-es év fele, így hát összeszedtük a kedvenc lemezeinket a mash-nél. Hat hónap, tizenöt lemez idénről, egész júliusban hétről hétre a mashkulture zenei szerkesztőitől.
Uborkaszezon ide vagy oda, izgalmas megjelenésekből ebben a félévben sem volt hiány, csupán keresni kellett kicsit. A Féltáv Best 15-gyűjtés második felvonásában bőven van hiphop, afrikai pszichedelika, kísérleti elektrós-gitárzene, R&B-be áztatott folk és érzékeny art pop is.
Mike – Disco!
Bár nem minden rapfogyasztó füle bírja, MIKE zenéje életmentő és rendkívüli fontossággal bír a modern hiphopon belül. A gyermekévei alatt New York és London közt ingázó fiatal rapper – aki Earl Sweatshirtöt is inspirálta – eddigi karrierje alatt sok erős albumot jelentetett már meg, azonban az összeset belengte egy olyasfajta sötétség, mellyel nehéz megbirkózni. Végig útitárs és ihlető volt a depresszió és szorongás, majd jött a szeretett anyuka halála, és vele a gyötrelmesen nehéz gyász is. A Weight of the Worldre kissé kitisztult az ég és elvonultak a fellegek, a terhek súlya azonban még tudott nyomni – ezekből adott le még egy adagnyit Mike a Disco!-ra, mely túlzás nélkül az őstehetség-csodagyerek mc (Mike producer is, dj blackpower néven magának gyártja a nem is akármilyen alapokat) eddigi legpozitívabb és leginkább életigenlő kiadványa. Egy felszabadultabb ünneplés, több öntudattal és egyre profibbra csiszolt flow-val. Akadnak persze befordult sorok, komor és gonosz dobok és veszélyesen duruzsoló minták, mindez mégsem tudja elnyomni azt az ösztönösen jövő örömteli lazaságot és megkönnyebbültséggel teli derűt, ami majdnem az összes trackben ott pumpál. Mike, aki mintegy jó barát mesél nekünk és áll példaként is, jó úton halad, diszkógömbjét az égig emelve halad a cél, és hálisten Magyarország felé is.
Black Midi – Cavalcade
Amennyire nem állt hozzám közel a Schlagenheim, olyan csodálattal konstatáltam, hogy az új Black Midi anyagon egy skip sincs, sőt. A Cavalcade egyben hallgatva az igazán jó élmény, olyan kellemes és hangulatos átvezetésekkel és okosan adagolt váltásokkal van teletűzdelve. A dalok (ezúttal összesen nyolc) kibontására tér és idő is kényelmesen jut, a brit társulat nem siet sehova, na nem is igazán kell nekik, olyannyira elemükben vannak és érzik a másik rezdüléseit, hogy minden természetesen és megkapóan csapódik le a második lemezen. Nem utolsó szempont, hogy ezek az énekhangok valami nagyon extra fűszerrel bírnak, sokszor a szavak artikulálása, kiejtése és elmotyogása is hidegrázáshoz vezet. A harmónia tökéletes, egy-egy tökönrúgós zúzda után jöhet a Marlene Dietrich-féle (címválasztás: csillgos ötös) szövegmormolósabb, ízesen patetikus, mégis elegánsan kimért dallamfestés és dalépítés. Utóbbi jellemzőbb is talán: a valódi zenei kavalkádot teremtő Cavalcade relatíve lassabb tempót diktál, több rajta az izgi szöszölés, ritmusváltás, ugrálás és a puzzle darabok rakosgatása, erre pedig én maximálisan áldásomat tudnám adni – a Kolorádón (puszi a szervezőgárdának ezért!) majd kiderül, mennyire életképes élesben ez a produkció. Spoiler magamnak, előre: valószínűleg eléggé.
Japanese Breakfast – Jubilee
A Japanese Breakfast első két albuma a gyász köré szerveződött, a harmadik azonban már az ebből való felocsúdásról és a tiszta „örömről szól”. Ezt a banda énekesnője, Michelle Zauner is kinyilatkoztatta, aki a lemez elkészítése előtt külön zeneelmélet-és zongoraórákat vett, hogy valami újat és előremutatót tudjon kínálni a közel 4 évig formálódó friss anyagon. Mindez sikerült is, az indie rockban és altpopban utazó társulat pedig egy érettebb, koncepciózusabb, mesélősebb és jóval kevésbé szellős, mégis kellően felhők közt lebegős, álmodozással teli projektet tolt elénk. A Jubilee pont olyan ünnepi és emelkedett, mint egy jubileumi ceremónia, tele kápráztató, tündöklő hangokkal és fájóan csodás dallamokkal. A dalok sárgásan fénylenek (talán a borító is teszi), sőt, kellemesen, visszafogott eleganciával, szerencsére – semmiképp sem barokkos módon, kliséktől mentesen, de csillognak. A Paprika az idei év egyik, ha nem legerősebb intrózenéje, mely akár örökké szólhatna, a szépen kihúzott, ballada-szerű Posing for Cars pedig bár lezárja a sokkal többnek tűnő 36 percet, új, izgalmas és reménytelibb kezdetek felé is mutogat.
Mdou Moctar – Afrique Victim
Nagy szerencse, hogy a karantén utolsó felében erősen rácsúsztam az indiai filmzenékre és az arab-afrikai ritmusokra. Bár a közel-keleti és szaharai zene fogyasztása némileg viccként indult, ez átcsapott egyfajta őszinte rajongásba; fogékony lettem a használt nyelvre, a jellegzetes hanglejtésekre, a jellemző dallamokra. Művészetében a szub-szaharai zenei hagyományokat a rockzenével egyesítő tuaregi Mdou Moctar friss projektjét éppen ezért volt nagyon egyszerű befogadni, majd magamhoz ölelni is: a turnék szüneteiben felvett Afrique Victim egy remek nyár-kompatibilis album, mely egy pillanatra sem ül le, remekül hallgatható egyhuzamban és tele van emelkedett, szabad, napsütötte és fejvesztősen elnyújtott, zúzós, transz-állapotba juttató pillanatokkal (lásd a címadó dalt) és magán hordozza a pszichedelikus rock elveszettnek hitt, vagy legalábbis régen hallott jegyeit. A kvartett a rendkívül szépen, ősin csengő tamasek nyelven énekel szerelemről, természetről, hitről, avagy egyéb vallási témákról és még a politikai állásfoglalástól, vagy mondjuk úgy aktivizmustól sem riad vissza, mi több, a modern imperializmus ellen is felszólal. Ők egy teljesen más világ szószólói, a zenei termék – mely remek import-anyag; reméljük egyre többen ássák bele magukat ebbe a kultúrába – pedig bár soha nem lehet teljesen a miénk, nagyon könnyen hozzá tud nőni a szívünkhöz.
Slowthai – TYRON
Bár a közvélemény a brit néplélekbe tipró, UK-kritikus Nothing Great About Britain-debüt miatt emelte piedesztára, Slowthai nehezen működött számomra egész albumos előadóként. A lényegében self-titled TYRON (ez az mc keresztneve) sem volt kedvenc elsőre, sőt, egészen laposnak tűnt (hiába fogott meg a MAZZA rögtön), aztán az idő múlásával szépen felfedeztem az albumon megbúvó kincseket, köztük a James Blake-kel és Mount Kimbie-vel (micsoda angol top liga, kérem!) közös feel away-t, az nhs-t, az adhd-t, a push-t és az i tried-ot, ami az idei szezon legkimagaslóbb hiphop dala lett a szememben. Nem kérdés, hogy a két részre osztott album második fele a befutó: önreflexív, átérezhetően depresszív, dallamos, kevésbé grime-orientált (valakinek talán pont ez lehet a gondja) és tökre kiforrott – nincs mese, a northamptoni csibésznek mindig is jól állt, ha kitárta a szívét.
Ecco2k – PXE
A Yung Lean és Bladee oldalán befutott, legismertebb Drain Gang-tag Ecco2k E albuma egyértelműen nagyon izgalmas színfoltja volt a 2019-es albummustrának. Éppen ezért a léc is igen magasra került: mikor lesz és pláne MILYEN lesz a brit-svéd Zak Arogundade Gaterud új projektje? A PXE végül hirtelen robbant be a semmiből és megkaptuk a választ: rövid, de velős. Ki tudja, talán egy nagyobb lélegzetvételű anyagot vezet fel, kedvcsinálónak és miniprojektnek viszont ígyis-úgyis tökéletes húzás. A 10 perces cumóhoz egy remekbeszabott vizuál is járt, melyben Ecco villanypóznákon üldögél, és legalább öt másodpercenként szemtanúi lehetünk egy elektromos kisülésnek. A disztópikus, baljós, kalandos tech-világba röpítő PXE is pont így szól: serceg, kattog, a dallamok recsegnek, szorongva zúgnak, olyanok, mintha épp egy meghibásodott mesterséges intelligencia gyártaná őket. Ez a futurista-káosz remekül rezonál a korszellemmel és akár háttérzaja is lehetne frusztrálóan gyorsan fejlődő, kiber-betegségben szenvedő, túldigitalizált világunk leépülésének és pusztulásának. És van még valami: az intróban mintha egy esedékes coming out jeleit véltük volna felfedezni – lehet, hogy valami még csak most kezdődik, a femininitással gyakran játszadozó és kísérletező final form Zak pedig éppen születőben van egy utópisztikus laboratóriumban.
serpentwithfeet – DEACON
A Baltimore államból származó Josiah Wise vallásos közegben nőtt fel: apukája keresztény könyvesboltot vezetett, anyja pedig karvezető volt, a fiú így már jó korán gospel kórusokban énekelve edzhette hangját. Azt a hangot, melyre az egész zenei sajtó felkapta a fejét 2016 tájékán, nem is véletlenül. Serpentwithfeet dalai a légies gyengédség mellett dühöt, magányt és áthatolhatatlan sötétséget árasztottak – és bár ez volt az, ami izgalomba hozta a nagyközönséget és a kritikusokat is, az isteni hangszálakkal megáldott énekes pont a depresszív attitűddel szakított március végén megjelent albumán, mely egy előre tekintő, bizakodó lemez. Josiah továbbra sem rejti véka alá sebezhetőségét, megannyi toxikus viszony után azonban végre szerelemre lelt, ez pedig meg is látszik mind a témákon, mind az oldottabb hangú, mégis puha melankóliával meghintett dalszövegeken, a jóval poposabb, kommerszebb dallamokon és könnyen táncolható-dúdolható fülbemászó dalokon is. A relatíve rövid lélegzetvételű, sok érzelmet egyesítő, otthonról („I’m always gon’ be from Baltimore”) reményről, kötelékről szóló DEACON albumon a buja lírai én kacérkodik (Same Size Shoe) és őszintén, védelmezően szeret (Old & Fine) és ami a legfontosabb, már nem akar megsemmisülni, ugyanis érezni jó.
Tyler, The Creator – Call Me If You Get Lost
Tyler, The Creator köszöni jól van: mint a júniusi lemezről szóló kritikámban írtam, a rapper révbe ért, és végre helyénvalónak látta, ha most tényleg flexel egy kicsit azzal, amit elért. Az egykori Odd Future-vezér végig magabiztosan trappol a saját kis játszóterén, hol ilyen, hol olyan hangulatokat festve, végig szórakoztatóan, önreflexíven és abszolúte profin. A Call Me If You Get Lost dalait hallva felsejlik előttünk a régi Tyler és egy sokkal felnőttesebb, eltökélt előadó is, aki már bizonyított, most csak épp diadalmenetet tart. Egy biztos: ez a korong mindenképpen kellett már, tekintve, hogy a pangó 2021-es év eddig kevés igazán NAGY lemezt termelt ki, vagy legalábbis nem sok A-kategóriás, celebritás-szintű, popkulturálisan fontos artist dobott ki olyan projektet, ami jól meghatározná a korszakot. Kanye West levegőben lógó, elvileg augusztus 6-áig kitolt DONDA lemeze előtt ezt a szerepet tölti/töltötte be a Datpiff-, avagy mixtape-korszakot visszahozó, Billboard-első CMIYGL, melyen T minden álmát sikeresen valóra váltja és könnyűszerrel helyez egymás mellé trapet és dubos-reggaes szerzeményeket is, miközben egyszerre önkritikus, önironikus és kedvesen önimádó is.
Mustafa – When Smoke Rises
Kanada, Torontó, a konfliktusok sújtotta Regent Park városnegyed. Golyóálló mellényes, fejkendős, tradicionális arab viseletnek számító taqiyah sapkát viselő arcok gangsignokat dobálnak, fegyverrel hadonásznak és a sarkon állva bandáznak együtt, a kliphez dukáló zenében (Stay Alive) – bár kézenfekvő lenne – mégsem hi-hatek csörömpölnek. Mély 808-ek sem búgnak, drill vagy trap hangzásról szó sincs, helyette egy aranytorkú srác énekel indie folkos-R&B-s stílusban erőszakról, halálról, 2018-ban lelőtt barátjáról, Smoke Dawg-ról és egyéb társairól emlékezve. Az audiovizuális disszonancia (trapklisék vs érzékeny folk) tökéletes összhatást teremt és hasonló az irány a When Smoke Rises nevű bemutatkozó korongon is. Ha a feltüntetett krediteket nézzük, a lemez túlzás nélkül egy szuperprodukció. A projekt vezető producere a The Weeknddel, Post Malone-nal, Rosalíával, Camilla Cabellóval és a BadBadNotGooddal is munkálkodó Frank Dukes, de besegített James Blake és Jamie xx is (erős garanciák a minőségre), az írási folyamatokban pedig Sampha is részt vett, aki ezen a lemezen végre újra jelet adott magáról egy szívszorító verzében. A precíz és sok tehetséget ötvöző munka gyümölcse meg is lett; kétség kívül sok feltörekvő kívánhatna magának ilyen erős debütálást.
A megannyi igazságtalan és indokolatlan erőszakot gerjesztő és számtalan szomorú halálesethez vezető utcai élet egy más arcát látjuk itt, egy érzékeny muszlim fiatal történetén és szenvedésein keresztül. A magára költőként is hivatkozó, hood poet-karakter Mustafa közössége őrangyalaként vigyáz barátaira, emlékezik meg elhunytairól és amolyan rezonőr szerepbe helyezkedve közvetíti, milyen problémákkal is kell nap mint nap megküzdenie a bandájának a hozzá közel állóknak, akik ott ragadtak a városnegyedben, ahol a fülek már hozzászoktak a pisztolylövések visszhangjához.
Navy Blue – Navy’s Reprise
A gördeszkázás-, sőt, még a divat világában otthonosan mozgó egyéneknek is biztosan ismerősen cseng Sage Elsesser neve. A Los Angeles-i művész általában a Supreme szezonális kollekcióit bemutató lookbook fotók arca, de gyerekkori portréját Fucking Awesome pólókon és gördeszka lapokon is láthattuk már, lévén, hogy egy autentikus skater arcról van szó, aki az említett csapat oszlopos tagja. Sage jóformán velük (és Earl Sweatshirttel) cseperedett fel és lett profi extrémsportoló, modell, majd végül rapper is, Navy Blue néven. Navy személyében nem is akármilyen mc-t tisztelhetünk: egy, Earlből, a barátból és idolból sokat inspirálódó valódi lírikussal van dolgunk, aki mindig képes az atmoszférateremtésre és saját lényének megújítására is. Egy december végén megjelent, retrospektív-önelemző-rehabról szabadulós anyag után egy szintén lelkizős, mégis nagyon rap-központú, egóval teli, magabiztos, ízig-vérig hiphop lemezt kapunk kézhez a Navy’s Reprise képében, melyet brutális, kényszerű bólogatásra ösztönző alapzenéi, sikkes flow-technikái és remek foci-referenciái („Head up underwater, David Edgar with the goggles / A 9 like Ronaldo / Navy been a baller like Carlos Tévez”) miatt is csak szeretni lehet. Egy a baj csupán: emberünk annyira lowkey, hogy a friss korong még Spotify-ra sem került fel, csupán itt, az előadó hivatalos weboldalán vásárolható meg egyelőre.
Spirit Of The Beehave – Entertainment, Death
Itt van ez a Spirit Of The Beehive nevű banda Philadelphiából, akiknek a zenéjét nehéz jellemezni. A Pitchfork szerint electro-psych, a Wikipédia alapján szimpla dream pop és indie rock, de a kísérletibb fajtából. Valahogy így is van, a srácok könnyedén berántják az embert a saját világukba álomszerű és experimentális elemekkel hódító szerzeményeikkel. A recept a 2021-es Entertainment, Death korongon is működik: már a startnál olyan, mintha besétálnánk a borítón látható ördög galádan kitátott szájába, és az utolsó pillanatig ki sem jönnénk a pokolból. A pokolból, ami olyan, mintha valójában menny lenne, vagy valami a kettő között, ami azért mégsem tisztítótűz, a kaland mindenesetre minden percet megér. Ha hagyjuk, hogy elvigyenek magukkal a gitárzajok, a kitekert-kifacsart hangok és a remek elektronikus zenei ötletek, talán el sem akarjuk hagyni lucifert egy időre.
The Weather Station – Ignorance
A kanadai Tamara Lindeman szólóprojektjeként indult The Weather Station az évek során szép lassan bandává duzzadt, a zenei termék pedig így lett egyre csak feszesebb és kimunkáltabb. Mindez a csúcsra is ért a tél végén megjelent Ignorance albumon, melyen maga Lindeman és a témák is maximálisan ki tudnak teljesedni, a dalszerzésnek pedig egy lenyűgözően magas szintjét tapasztalhatjuk meg. A korongot jellemző jegyei és tálalása-előadásmódja alapján könnyűszerrel a Mitski-Faye Webster-U.S. Girls-Soccer Mommy-Sharon Van Etten-Angel Olsen családba illeszthetnénk, mégis egyedülállóként jellemezhető valami miatt. Ez a valami Tamara rezignáltnak ható, mégis érzelmekkel telített énekhangja, mely a lebegtetős melódiákkal találkozva valami egészen túlvilági szépség születéséhez vezet, erre jó példa a Subdivisions és a Wear, avagy az év két legszebb dala számomra. Az Ignorance egy súlyos szövegekkel telepakolt és hangszerekkel sűrűn díszített meditatív mestermunka – ha kell, csontig hatol, ha kell, felemel és egészen egyszerűen nem tud nem nyomot hagyni.
Genesis Owusu – Smiling with No Teeth
A serpentwithfeethez kísértetiesen hasonlító, bekötözött fejű, egykor még mémadminként és stock photo modellként is jellemzett ghánai gyökerekkel rendelkező ausztrál Genesis Owusu (akinek testvére amúgy Citizen Kay) egy emberi, szeretnivaló karakter, nem mellesleg remek előadóművész is, aki bár életvidámnak tűnik és új albumjának borítóján is vigyorog, nem feltétlen boldog slágerek írásából csinált magának nevet. A Smiling with No Teeth a „fekete kutya” metaforáján (erről itt esik szó) keresztül alaposan tárgyalja a depressziót és a fokozottan forró és releváns topiknak számító rasszizmus kérdését is. Genesis úr pont kellően nyers és pont eleget mond: beszól a neonáciknak, odaszúr ennek és annak, a felesleges szócséplés viszont nem az ő asztala. Mély, karakteres hangja remekül passzol a pattogó, ritmusos alapokhoz, verzéi olykor mintha egy Brockhampton dalból származnának, a blues-os dalolászás pedig épp olyan jól áll neki mint a spokenword-szerű szövegelés. De működik a techno, a punk, a rap és az R&B is: Owusu minden sorolt műfajban helytáll, pontosabban mindegyiket remekül adaptálja és teszi magáévá, ezzel az év egyik legélvezetesebb lemezét létrehozva.
The Alchemist – This Thing Of Ours
Kevés izgalmasabb dolog történt az elmúlt évek kortárs hiphopjában annál, mint ami Earl Sweatshirt Some Rap Songs albumán egykor kifejezésre került. Na nem ő volt az első, aki ilyen szétroncsolt, akadozó, sample-központú alapokra rappelt olyan módon, ahogy tette, mégis miatta került fel a zenei palettára az absztrakt hiphop/post-hop/experimental hiphop újra. Vagy mondjuk úgy ő helyezte új alapokra a kísérleti rapzenét, ezzel számos földalatti előadó nevét behozva a köztudatba – köztük volt Maxo, Mike, Mavi, Pink Siifu, Medhane, Navy Blue, Sideshow, Boldy James és még sokan mások. Az illusztris brigád összehozása azonban váratott magára, ezt a feladatot végezte el a szcénában etalon The Alchemist, aki egy rövidke, azonban annál fontosabb gyűjteményt dobott le This Thing Of Ours néven, mely mellett lehetetlen lett volna elmenni idén. A négy számot és azok instrumentáljait tartalmazó projekten az imént sorolt nevek egy része tiszteletét is teszi, és ez már önmagában is nagy szó a közegre nézve. Nem is az EP, maga a vállalás kiváló és tiszteletre méltó: a régiúj mikroműfajokról és azok jeles, még így is pofátlanul alulértékelt képviselőiről lehet egy objektív képünk, a családias hangulat, az Alchemist úr-féle mennyei alapválaszték (mely komoly mozgatója ennek az egésznek) és az Earl x Navy Blue közti zsigeri-mesteri kémia már csak hab a tortán. És ha már Earl és Navy, a Nobles-t ezennel ki is kiálthatjuk a nehezen behatárolható „zsáner” hivatalos himnuszának.
Spelling – The Turning Wheel
The Money Store, To Be Kind, To Pimp a Butterfly, Kids See Ghosts és You Won’t Get What You Want, avagy az albumok, melyekre Anthony Fantano, alias TheNeedleDrop tízből tíz pontot adott hosszú kritikusi karrierje alatt. Igen ám, csakhogy a lista nemrég kibővült Chrystia Cabral, művésznevén Spelling aktuális lemezével, a The Turning Wheellel, melyet így kötelező volt rögvest meghallgatni. Komoly szerzői frusztrációkhoz vezet és kemény önmarcangot idéz elő a gondolat, hogy vajon csak Fantano miatt szerepel-e itt Spelling, én pedig csak letérdelek a trendek és az irányadónak számító vélemények előtt, a lemez viszont olyannyira élvezhető, sokoldalú és monumentális hallgatnivaló, hogy jogosnak érzem a saját döntésem, Cabral pedig igenis helyet érdemel az idei nagy kánonban. A Turning Wheel hamar hozzá képes nőni a fogyasztóhoz, a dallamok annyira tapadósak, hogy rögtön, szinte második lejátszás után dúdolni lehet őket, az a puha, tiszta energia, ami az igazán izgalmas hangterjedelemmel rendelkező énekesnőből árad, pedig igazán hiánypótló. Az album erőssége pont a teátrálissága: sok a musical-szerű, nagyívű szám, némelyik mintha egy Disney-betétdal lenne, és ezt a legkevésbé pejoratív értelemben szabad csak értelmeznünk. Maga Fantano mondta róla pár napja, hogy kissé olyan, mintha Narniába repítene, és abszolút igaza volt.
