Tyler győzött, hagyjuk hát fürdőzni a sikerében: Tyler, The Creator – CALL ME IF YOU GET LOST lemezkritika

(Megjelenés: 2021-06-25, COLUMBIA RECORDS)

Június 25-én, némi óriásplakátos és telefonszámos promózás után megjelent Tyler, The Creator hatodik stúdióalbuma, ami sok mindenhez, közben mégis semmihez sem hasonlítható eddigi diszkográfiájából, és nem a remek háttértörténete, hanem őszinte, profi, szerethetően laza hangja és a nullás éra előtt tisztelgő pillanatai miatt lehet igazán szeretni.

Tyler mindig is tudta, hogy miképpen kell a közönség érzékeire hatni, és jól teljesített a vizuális kielégítés terén, ez most is így van: a zenékkel színeket fest, a címekkel forró, természetközeli hangulatokat idéz (Safari, Hot Wind Blows) az alternatív borítóval és mennyeien komponált klipekkel árnyalatokat szolgáltat a dalokhoz, melyek ha gyengéden is, de édeskések, akár a barnacukor, hullámzóan kékek, mint a fülledt nyári égbolt és az alatta elterülő víz, és nosztalgikusan fénylenek, hasonlóan a késő augusztusi naphoz, hiába van még csak június vége.

A Call Me If You Get Lost érdekes ötvözete a Wolf életrajzi hiphopos meseszerűségének, a Cherry bomb őrültségének, a Flower Boy üde, hangszeres megszólalásának és az IGOR káoszos szétroncsoltságának. Hosszú zokni és Supreme sapka helyett már usanka és dizájner-poggyász van, a figura tehát részben mégis új.

Egy, magát Baudelaire-hez hasonlító, “európai Tyler” jelenik meg, az utazótáskás, luxust nem megvető vándor karaktere, aki – bár látni nem láttuk – már a Potato Salad során születőben volt. A rapper hivatkozik a francia költőre, svájci utazásokat és teniszversenyeket említ – ahogy egy Facebook kommentelő ki is emeli: nincs mese, Tyler a Lacoste-tal való kollaborálása után hivatalosan is az európai burzsoázia tagja lett.

A lemez narrátora az a DJ Drama, aki a mixtape-éra egyik legnagyobb, egyben legfontosabb pionírja volt, általa kerültek ki T.I., Lil Wayne és Jeezy korai anyagai, és részben neki köszönhetően lettek az utóbbi nevek a kor szupersztárjai, az offline után az online világban is. Ő, a Datpiff-napokat végigélő kis Tylernek oly ismerősen csengő hang kalauzol minket: szól, ha megérkeztünk Genfbe, ahol épp jót nyaralnak és francia vaníliafagyival kínálják őket a lányok a hajón, átköt egy-egy dalt és csak egyszerűen egy személyben megidézi azt a kort, mely a Clipse-en, Lil Wayne-en, Neptunes-on felnőtt Tylerben belobbantotta a szikrát.

Bár vannak hallgatók, aki szerint Drama az, aki megöli az élményt, a kontextust ismerve világossá válik, hogy épp ő teszi fel a tejszínhabra a cseresznyét, szereplése pedig kulcsfontosságú: bár több mint 10 évet kellett várnia, Tylernek végre lett egy Gangsta Grillz tape-je.

207557674 615730619397596 5086059920158174862 n Tyler győzött, hagyjuk hát fürdőzni a sikerében: Tyler, The Creator - CALL ME IF YOU GET LOST lemezkritika

A lemez új irányokba mutat, mégis megvan benne a régi spiritusz. Tylert elemében találjuk; odaszúr, biztat, hogy alkoss, és keresd fel, ha elvesztél, sőt mi több, kijutottál, majd a meglehetősen erős, Domo Genesis-szel közös, korai Odd Future-napokat idéző MANIFESTO-ban, mely valóban egy tökös kiáltvány erejével bír, régi energiával megtelve mondja el a véleményét. A zenész – aki a Black Lives Matter tüntetések alatt igen laza módon biztosította az üzletét szétkapó tüntetőket a támogatásáról – megkérdőjelezi a közösségi média-aktivizmus hitelességét, elgondolkozik az eltörlés-kultúra visszásságain, egyúttal bocsánatot is kér Selena Gomeztől (úgy, hogy közben Biebernek is küld egy puszit), majd azt is odaköpi, hogy bár sok fehér szeretné tőle hallani (“Lil’ white b-tch gon’ say…“You need to say somethin’ ‘bout black—”), ő csak azért sem ál-prófétáskodni, vagy fellengzős lózungokat puffogtatni az afroamerikai közösségről, hisz ő másképp protestál, más módon áll ki a sajátjaiért, például ahogy a Grammy-díjátadón is tette.

Tyler régebben néhol bárgyún ható éneke mintha (tovább)fejlődött volna, de most nem is ez, hanem a rímfaragás és a nagybetűs szövegelés van a középpontban, mindez pedig érdekes kontrasztot mutat az előző lemez jóval levegősebb, kevésbé telített, több ismétlődéssel operáló felépítésével szemben. Érdemes kellő óvatossággal dobálóznunk a magnum opus kifejezéssel, talán nem is vetemednénk erre, azonban nem lepődnénk meg, ha Tyler így kategorizálná friss albumát, melyen majd minden álma beteljesülni látszik, és ezt maga sem rejti véka alá.

Igaz nem először, de újfent közreműködnek a nagy idolok, Pharrell és Lil Wayne, DJ Drama, akinek ordításait T lelkesen hallgatta a pubertás alatt, most az ő dalain kiabál, az előadó ezen túl olyan térben mozoghat, sőt, szórakozhat, rappelhet sikkesen és öntömjénezőn, mely tökéletesen otthonos, mégsem túl megszokott számára. Talán pont ez lehet a kulcs: a kényelmes, kellemes, mégis maga túlszárnyalásával járó határfeszegetés, valami új építése azzal együtt, hogy valami nagyon régi, érinthetetlen és autentikus is felsejlik a sorok és a melódiák mögött.

Jól megfér egymás mellett egy arcátlan trap (42 Dugg, Tyler nagy kedvence Detroit utcáiról profin ugrál a LEMONHEAD gyilkos alapján) és a repkedős, dubos reggae (Sweet / I Thought You Wanted To Dance), akadnak jazzy pattogások, ahogy kontemplatív önfejtegetésre alkalmas boom bap is. YoungBoy Never Broke Again verzéje (mely felé jogosan fordulhatnánk egészséges szkepticizmussal) több, mint helytálló; a jelenleg rácsok mögött lévő zenész sorai nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a WUSYANAME-re kellemes nyári slágerként tudunk hivatkozni, hasonlóan a két évvel ezelőtti Earfquake-hez, amin anno hasonló húzás volt szerepeltetni Playboi Cartit.

Zeneileg csúcson járunk, kusza szerelmi háromszögről szóló, szimbolikus anekdotákból viszont most kevesebb jut: az Igoron uralkodó tematizált narratíva itt nem kap hangsúlyt, nincsenek allegorikusan átvezetett sztorik, költői képek, egy, olykor massza-szerű, mixtape-rendezésű dalfüzér ez, abból is a Tyler-i értelemben vett, okosan válogatott, de kevésbé konkrét elképzelésekkel összepakolt fajtából.

Egy felnőtt, bölcs rapper diadalmenetét látjuk, akiből ugyan nem veszett ki a habzó szájú tini, már egy nemesebb pozícióból szól hozzánk, és aki már ráér annyira, hogy megengedjen magának egy Sun Kil Moon-, vagy hogy műfajközelibbek legyünk, Kendrick Lamar-pillanatot: 8 percen át rappel, ráérősen, lustán, azonban egy pillanatig sem céltalanul (WILSHIRE). A maga nemében ez Tyler diszkográfiájának Some Rap Songs-a, és stílusában, alapzenéket tekintve is folytatása annak a vonalnak, ami ennél az ominózus Freddie Gibbs x Alchemist közreműködésnél és a GROUP B és BEST INTEREST daloknál elkezdődött.

Tyler révbe ért, ennek pedig a Blessed című, rövidke létösszegző skitben hangot is ad: pörög a fesztiválja, egészséges, mint a makk, a Golf Wang hasít a piacon, a Converse-kollabok bejöttek, illatozik, a bőre – a frissen festett körmével együtt – olyan szépen csillog, hogy azt minden moisturizert reklámozó szépség-influencer és a lakkgyártásba vágó Lil Yachty és Machine Gun Kelly is megirigyelhetné, a legnagyobb gondja pedig, hogy bár akármennyire is szeretné, a haja két év alatt sem bírt többet nőni 5 centinél.

Mint abszolút megérdemelten, büszkélkedve mondja, reklámzenéket ír, hamarosan jön a filmje, amúgy meg jobban van, mint valaha, hisz akárhogy is, az élet kibaszott szép, azonban a sikert mégsem szabad természetesnek, vagy magától értetődőnek venni. A Safariban, melyet erősen áthat egyfajta Jay-Z dalokra jellemző győzelmi hangulat, elmondja, hogy hazavitte a Grammy-t, innen már nem veszíthet, maximum tovább menetelhet az úton, melyet ő taposott ki magának. A győzelem pedig bár nem jött könnyen, most tényleg itt van, hagyjuk hát egy kicsit fürdőzni ebben egy újabb világmegváltás előtt.

Verdikt: Kiérdemelt ünneplés, régiúj köntösben. Noha egy-két Tyler fan talán mást várt, nem lehet okunk panaszra, és a rapper sem siránkozni jött. 80/100

Kulcsdalok: WUSYANAME, HOT WIND BLOWS, MASSA, SWEET / I THOUGHT YOU WANTED TO DANCE, SAFARI.

Kersner Máté

2021. június 29.
Kersner Máté
Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: whatsapp
Megosztás itt: telegram
Megosztás itt: email
Kapcsolódó cikkek