Megjelenés: 2021-07-01, FUSS Records
Ritkán hódítja meg a magyar internetet magyar zene annyira gyorsan és széles körben, mint a pesti rapper, HOLI bemutatkozó lemeze a Sírok és nevetek. De ritkán is történik annyira önazonos és trú dolog a magyar könnyűzenében, mint a pesti rapper HOLI bemutatkozó lemeze, a Sírok és nevetek.
Hegyi Olivér, azaz HOLI még tavaly november elején töltött fel egy Vittula című dalt YouTube-ra, ami egyből betalált mindenkinél, aki tudja, milyen a Vittula, vagy csak átérzi milyen az, amiről a dalban szó van, az éjszakai lődörgést, célt, szexet, vagy csak szimplán valami jobbat keresve. Egyszóval körülbelül minden pestinél 17 és 30 között. Olivér 31 évesen kezdett rapkarrierbe, előtte olyan zenekarokban találkozhattunk vele, mint például a szép emlékű Hiúz. A Sírok és nevetek ebből a 31 évből táplálkozik, ezekből a keserűen magyar, 90-es évek végi, 2000-es évek eleji emlékekből.
Annak ellenére, hogy HOLI, és így a Sírok és nevetek eszköztára is minden szempontból elég szűkös, a dolgok többé-kevésbé működnek. A beatek, illetve úgy egyáltalán a production kellemesen hálószoba minőségű, és tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy ennek az oka egy koncepciózus döntés, vagy szimplán csak annyi, hogy a lemez egyetlen szoftverrel, egyetlen szobában készült. A dalok hangulatukban az indie-prüntyögéstől a modern trap paródiáig tartó skálán sok mindent lefednek, HOLI pedig kényelmes tempójú flow-val szövegel rájuk.
Ahogy azt Ács Dani is írja az album záró Roadmovie (Sírok és nevetek) című 18 perces opusz kapcsán: HOLI saját ligát teremt, és abban, egyelőre kihívó nélkül versenyzik. Az a jellegű DIY épp-hogy-hip-hop, amit ő csinál, jelenleg páratlan Magyarországon. Az underground hip-hop és a boom-bap revival is él is virul (3,14, Slow Village. Sör és Fű), a trap-es R&B-s vonal is szép számmal képviselteti magát (Figura, Beton.Hofi, Ress), van nekünk bőven irodalmi igényességű, költői jellegű rap-produkciónk is (6363, Mulató Aztékok), és hálistennek a politikai rap is köszöni, jól van (Bobafett, Funktasztikus). HOLI-t azonban egyik zárójelbe sem tudnám jó szájízzel betoldani, és nem csak azért, mert majdnem mindegyikben elférne. A lemezt az az érzékenységgel vegyülő naivitás teszi igazán magával ragadóvá, ami elejétől a végéig átitatja.
Legyen szó a már említett, mindenki számára fájdalmasan ismerős emlékeket idéző Vittula-ról, a trap műfajt, és HOLI-t saját magát egyszerre kifigurázó Baby-ről, vagy az itthoni mainstream rapszcéna rögös útját ironikusan, ám annál pontosabban bemutató Kis magyar raptöri-ről, minden dal, minden sor egy kíméletlenül őszinte ember rácsodálkozása az őt körülvevő világra, és az ebben a világban saját maga által betöltött szerepre, hol egyenesen és tisztán, hol különböző lírai éneken keresztül. Sokszor mondom, hogy ahhoz, hogy vicces zenét csináljon valaki, két dolog kell: ne vegye komolyan magát, de vegye nagyon komolyan a zenét. Ez (szerintem) sokaknak inkább fordítva sikerül, és ilyenkor izzadtságszagú, erőltetett, nem vicces, sokkal inkább vicceskedő produktum születik.
HOLI esetében nem erről van szó, Oli tudja, miről beszél, és, hogy arról hogyan akar beszélni. Itt nem a tartalom teszi szórakoztatóvá az anyagot, sokkal inkább a keret, amit az megtölt. A cuki alapok, a mindenki által könnyen átérezhető gyermekded düh, vagy éppen a közös tudatra építő témaválasztás (meg az olyan easter eggek, mint a Fekete Tinta áthallás a Rapszínészet című trekkben) adják meg a Sírok és nevetek párját ritkító karakterét.
Azonban Holi – jobb szó híján – tapasztalatlansága visszaüt. Az 53 percnyi játékidőt nem tölti ki érdemben sem a mértéktelen önirónia, sem az unásig ismételt aktuálpolitikai frázisok. Olivér bemutatkozó lemezén annak ellenére is rengeteg az üresjárat, hogy látszólag sok témát feszeget, hiszen jobban a dalok mögé nézve könnyen rájön az ember, hogy a tartalom maximum egy fele ilyen hosszú anyagot tudna megtölteni. A Sírok és nevetek egy figyelemreméltóan grandiózus vállalás, még ha első hallgatásra nem is minden pontján tűnik annak; nem csoda, hogy végül be is dől a saját súlya alatt.
Viszont ha ezektől a – nevezzük őket most így – gyerekbetegségektől eltekintünk, egy nagyon érdekes, egyedi és ígéretes debütlemezzel van dolgunk. Épp ezért, még ha hosszasan is tudnék kötekedni azzal, hogy a mindenki által imádott címadó, 18 perces Roadmovie (Sírok és nevetek) csak egy sima slam poetry darab, és az ilyeneknek már rég lejárt az ideje, vagy, hogy az egész lemezen egy kezemen megszámolható dologról van szó, nem teszem. Nem teszem, mert a Sírok és nevetek nem abból a célból született, hogy nagyot menjen, és mégis, pont emiatt megy nagyot.
Annál is inkább nem teszem, mert a hétvégén volt szerencsém látni HOLI-t élőben, a Bajóton megrendezett Sufni fesztiválon, és ez még inkább megerősített abban, hogy ez az annyi, amennyit mutat magából: egy aranyos, goofy srác küzd az élettel, annak nehézségeivel, és ezeket az élményeket most éppen rap-be önti. Azok a lányok, akikről a dalok szólnak, hát ők pedig élvezettel megnézik a koncertet.
Verdikt: A Sírok és nevetek beszélő cím: az embert sírásra és nevetésre készteti. Cuki, aranyos, de mellette végtelenül naiv is, ami hol hozzáad, hol elvesz a szórakoztató értékéből. Debütlemeznek figyelemre méltó, oda fogunk figyelni HOLI-ra, de sajnos túl sok rajta az üresjárat. 67 / 100
Kulcsdalok: Vittula, Az utálat fárasztó, Roadmovie (Sírok és nevetek).
