Induljunk az elején: 2018 áprilisában felkerült egy session videó a londoni NTS online rádió YT-csatornájára, amiben egy (a brixtoni Windmill-szcénán kívül) teljesen ismeretlen zenekar előad egy cím nélküli számot. A pofám pedig már első hallgatásra is leszakadt: a szabadon áramló, eszeveszett dob-ropogtatáson matekosan pattogó akkordok, háborodott ének és minden, ami anti-pop – hogyan ad ki végül mégis egy fülbemászó popdalt?
A fenti produkciót számtalan szubkultúra érezte részben vagy egészben sajátjának, így a srácok hamarabb katapultáltak a legizgalmasabb friss zenekarok közé szájról-szájra terjedő hírükkel, mint még mielőtt létrehozták volna a social media felületeiket. Az Adele-t vagy FKA Twigs-et is kitermelő BRIT School diákjaiként találkoztak a tagok: Geordie Greep (ének, gitár), Morgan Simpson (dob) és Matt Kwasniewski-Kelvin (gitár) hármasát Cameron Picton (basszus, ének) egészítette ki teljes felállássá.
Első nagylemezük 2019 júniusában jelent meg Schlagenheim címmel, ami nálam lazán az év lemeze volt, és amit Budapestre is elhoztak annak a 100 embernek a legnagyobb örömére, aki befért a néhai Dürer kistermébe.
Néhány érdekesség a black midi-ről, mielőtt felboncolnánk az új lemezt: azt tudtátok, hogy a bmbmbm című számba úgy kerül a minta, hogy Matt a telefonjáról elindít egy hangsávot és hozzányomja a gitár hangszedőjéhez? Vagy a John L keverésében hallható egy, a stúdió felett elrepülő helikopter robaja, amiért kreditálták a Helikopter Pilótát, mint Helikopteren játszó előadót? Tudnék még hasonlókat naphosszat sorolni, de inkább kanyarodjunk a Cavalcade-re.
A Schlagenheim megjelenését követő turnén rendszeresen játszottak olyan számokká jammelt riff-foszlányokat, amikre ráismerhetünk az elkészült anyagon is, mint a Chondromalacia Patella feszült straccato motívumai. Ugyanakkor a két pont között történtek dolgok, Matt nem fejezte be a turnét, a zenekar pedig csupán annyit közölt, hogy most egy ideig a mentális egészségére fog figyelni, és nem vesz részt az új anyag megírásában. A legjobb döntést hozva nem posztra cseréltek, Matt széteffektelt, szaggatott, disszonáns gitárjátékának hiányát szaxofonnal, billentyűvel és néhol hegedűvel balanszírozta a zenekar.
Ha nincs a pandémia, talán hamarabb kijön a második album, de bővebben erre sem reflektál a zenekar, mindössze Cameron mondja el egy interjúban, hogy szerintük Charli XCX – How I’m Feeling Now-ján kívül jelenleg nincs értelme zenét írni a helyzetről.
A hangszerelés alapvető változásain túl komplexitásban és meghökkentésben is emelte a tétet a zenekar – a Cavalcade nagyjából a Frank Zappa, Les Claypool, Frank Sinatraval háromszög ötvözete. Az albumnyitó John L megadja a programot, az anyag címéhez hűen, zaj-kavalkád váltakozik egészen elcsendesedő részekkel, ahogy Geordie fogalmaz: egy ”spectacular drama” keretein belül.
A lemez minden létező szempont mentén a lehető legnagyobb dinamikára törekszik: a folytatásban a Marlene Dietrich meghúzza a váratlant, az 50-es évek végi Amerika legelegánsabb lassúzós bossa novájával hiteti el, hogy a lemez hallgatása közben kielégítő lesz 4/4-ben bólogatni. Természetesen tévedünk, páros lábbal csúszik a dobhártyánkra a soron következő Chondromalacia Patella és a Slow – ismét két, a matekos alapidentitáshoz tejszínhabként visszatérő trekk, a Black Country, New Road-ból ismert Kaidi Akinnibi metsző szaxofonjával cseresznyeként a tetején.
A Diamond Stuff megint nyugodtabb, orientális vizekre evez, az álomszerű, lassú futamok felvillantanak egy kis pszichedéliát, zökkenőmentesen navigálva át a feszesebb, Dethroned Schlagenheim-éra zajongására. Szétfolyó, absztrakt, túldíszített rokokó-rockkal kényeztet a Hogwash and Balderdash, majd a közel 10 perces Ascending Forth opusszal ellenpontozza minden lemezzel kapcsolatos prekoncepciónkat a zenekar. (Újabb fun fact: a közel 10 percet érdemes pontosítani: 9 perc 53 másodperc. Az első album nyitódala a ”953” címet viseli, ami az egyik szakasz ütemének tagolásából (9-5-3) következő munkacím volt.)
A Cavalcade egy ambiciózus lemez, amin a londoni srácok nem a Schlagenheim bevált formuláját replikálták, hanem az új irányba forduló, részben semmilyen trendbe nem illeszkedő vállalásokkal állított szöget találták a fején.
Ezt erényként el kell ismernem, még akkor is, ha nekem a Schlagenheim jobban tetszett. Arról a lemezről szinte minden számot önmagában képes voltam rongyosra hallgatni hónapokon keresztül, míg az új lemez zenéi sokkal inkább egymásra támaszkodnak a kívánt hatás elérése érdekében. A katarzis ebben az összefüggésrendszerben történik meg, az önálló dalokban a crescendo, növekvő horror vacui élmény, ahogy pörgősebbé, hangosabbá, zajosabbá válik minden, számomra kevésbé váltja ki azt az adrenalin-löketet, amit a Schlagenheim nyers erejével, játszi könnyedséggel ért el. Ez persze mit sem von le a Cavalcade érdemeiből, hiszen a lemez új ligában indult, és ebben a ligában a legjobbak között végez.
Verdikt: Az év egyik legizgalmasabb lemeze az évtized talán legizgalmasabb no-wave zenekarától, akiket a magyar közönségnek is alkalma nyílik megnézni idén nyáron, a Kolorádón, érdemes lesz. 85/100
Kulcsdalok: John L, Chondromalacia Patella, Dethroned, Ascending Forth.
Csajbók Martin
