Eltelt a 2021-es év fele, így hát összeszedtük a kedvenc lemezeinket a mash-nél. Hat hónap, tizenöt lemez idénről, egész júliusban hétről hétre a mashkulture zenei szerkesztőitől!

Nem volt egyszerű toplistát összeállítani idén, annyire uborkaszezon van (jó) megjelenések terén. Ennek megfelelően kicsit csaltam is, de merem remélni, hogy a cél szentesíti az eszközt. Afro-futurizmus, táncos jazz, gitárzenék a blackmetáltól a punkig: ezek voltak az idei év eddigi legjobb lemezei!

Portrayal of Guilt – We Are Always Alone
Az austini powertrio 2018 óta idén januárban jelentkezett először nagyobb hangvételű lemezzel, habár a 9 számos anyag nem éri el a fél órás játékidőt, műfajon belül ezt egész nyugodtan hívhatjuk akár nagylemeznek is (de egy grandiózus EP-nek mindenképp).
            Az idei album tovább bővíti a legegyszerűbben talán hardcore zenekarként aposztrofálható banda horizontjait, hiszen a Portrayal of Guilt megjelenésről megjelenésre egyre több és több hatást zsúfol zenéjébe, legtöbbször sikeresen. Idén sincs ez másképp, hiszen a We Are Always Alone, amellett, hogy (szokásos módon) iszonyatosan sötét és nyomasztó, bővelkedik egészen atmoszférikus, nyitott pillanatokban is, meglepően sok a kísérletezés, lassabb téma, amikor az ember levegőhöz jut a láncfűrészes grind közepette. Az It’s Already Over és a My Immolation című dalok például majdnem teljesen levetkőzik a műfaji megkötöttségeket, lassúhabzású, bőr alá mászó témákkal és tiszta énekkel.
            Nekem (egyelőre) nincs olyan lemez idén, ami műfajon belül megközelítette volna a We Are Always Alone-t akár zeneileg, akár keménységben, akár hangzásban, így mindenképpen helye van a top 15-ben!

Nubiyan Twist – Freedom Fables
A brit, vagy inkább a londoni jazz színtér idén sem állt le, amit mi sem mutat jobban, mint, hogy csak az én listámra rögtön három lemez is felkerült, amit a színtér termelt ki.
            Ezek közül az egyik a Nubiyan Twist Freedom Fables című albuma, ami mindent tud, amit egy hasonló már-már brass band zenekartól elvárhatunk. A 9(!) fős, tulajdonképpen big-band zenekar még további közreműködőkkel kiegészülve egy játékosságában, dalszerkezeteiben páratlan nagylemezzel örvendeztette meg a nagyérdeműt, amelyen afrikai, latinos, vagy éppen karibi hatások ugyanúgy megférnek. A Freedom Fables legnagyobb erőssége, hogy ezeket a hatásokat mesterien elegyíti. Visszafogottan slágeres bugitól, mint például a Tittle Tattle, CHERISE–vel kiegészülve olyan monumentális tülkölésekig, mint a Keeper (szintén CHERISE közreműködésével) minden megtalálható a lemezen, amire az egyszeri jazz (vagy éppen világzene?) rajongónak szüksége lehet.
            A Freedom Fables a modern jazz ünnepe, mesterien megírt és eljátszott számokkal, minden hangszert csúcsra járató kompozíciókkal, minden szempontból lehengerlő technikai minőségben.

Bicska – Sajnálat Eltörölve
            A magyar punk színtér él és virul. És nem, nem csak a pesti, a magyar színtér. Erről sok más kiváló fővárosi és vidéki zenekar mellett a győri Bicska is gondoskodik.
            A zenekar 3. és a maga 9 perc 36 másodpercével eddigi leghosszabb EP-jével a magyar néplélek velejéig hatol. Vidéki sztorik, az itthoni lét egzisztenciális válsága, vagy éppen paraszt autósokkal való küzdelmek elevenednek meg a szövegekben, amik aláfestésül nagyon kreatív, klasszikus hardcore-punktól a trash-metálig terjedő skálán mozgó zenei aláfestés társul. A Sajnálat Eltörölve legtöbbször olyan, mint egy belsős poén, csak éppen semmi vicces nincs benne, hiszen ez a rideg valóság. A kislemezt hallgatva az ember viszont mégis azt érzi, örül, hogy a hallgatás által részese a történeteknek, hiszen a Bicska végtelenül autentikus, és meggyőző. Az, hogy mindez nem érződik katasztrófa turizmusnak annak (is) köszönhető, hogy az EP kizárólag YouTube-on elérhető, egyetlen hangfájlként, a daloknak nemhogy timecode-ja, de címe sincs, a zenekar pedig egyetlen social media platformon sem elérhető. A KFT Bábú vagy című dalának feldolgozása a lemez zárásaként pedig csak hab a tortán: a Bicska egyszerre aktualizálja és formálja saját képére a ’89-es slágert.
            A győri srácok könyörtelenül szembesítik az embert azzal, hogy mi megy az ország nyugati részén, én pedig a magam részéről nem is lehetnék ezért hálásabb!

Painted Shrines – Heaven and Holy
            Meglehet, hogyha a Jeremy Earl és Glenn Donaldson duójának, a Painted Shrinesnak a lemeze egy kevésbé uborkaszezon-évben jelenik meg, átsiklik a radaromon. Vagy ha éppen fel is figyelek rá, nem kerül fel a listára. Ugyanakkor a Painted Shrines debütlemeze jó példa arra, hogy jó indie-pop még mindig / már megint nem csak a britektől jöhet.
            Mindezek ellenére (vagy éppen ezt alátámasztandó), elmondható, hogy a duó albuma egy végtelenül kedves, a maga egyszerűségében nagyszerű alkotás. Aki szomorkás tini évei alatt hasonlóan sokat nyúzta a DIIV, Wild Nothing, vagy éppen Mac DeMarco lemezeit, mint én, azoknak valószínűleg (egy jó adag nosztalgia kíséretében) be fog találni a Heaven and Holy is. Másrészt viszont a műfajra kevésbé figyelő hallgató is könnyedén felkaphatja a fejét arra, hogy milyen kidolgozott, és meggyőző a Painted Shrine már a legelső lemezükön is.  A március elején megjelent album cuki gitárzenéjével, édesbús hangulatával és magától értetődő, ámde pont emiatt végtelenül szívhez szóló dalaival kiváló aláfestő zenéje volt az idei tavasznak, úgy a szakadó esőben, mint az első melegebb napokon.
            A kevesebb néha több, tartja a mondás, és ezt mi sem igazolja jobban, mint a Painted Shrines debütlemeze. A Heaven and Holy komoly, örökérvényű témákat szerényen, visszafogottan feszegető harminc percével minden bizonnyal nem 2021 legemlékezetesebb lemeze, de mindenképpen egy üde színfolt az idei kínálatból.

Fievel is Glauque – God’s Trashmen Sent to Right the Mess
            Zach Phillips és Marie-Amélie Clément-Bollée duóját nem csak zeneileg nehéz körülírni, de mint „zenekar” is zavarbaejtő beszélni, írni róluk. Azonban a God’s Trashmen Sent to Right the Mess című (debüt?)lemezük miatt azt érzem, muszáj.
            Az albumon 20 dal található, majdnem 35 percben, azonban ezek valójában 5 live session nótái. Ezek Brüsszelben, New Yorknam, Los Angelesben vagy épp a francia Tournefeuilleben kerültek rögzítésre más-más felállásban. A kompozíciókat Phillips és Clément-Bollée jegyzik, a dalok pedig pont annyira kísérletiek, mint a körülmények, amikben születtek. Minden számról külön lehetne minimum pár sort, hiszen az alapvetően jazzes hangszerelés hol francia sanzon köntösű pop-slágert (the Perfect Idiot), hol bossa novát (Decoy), hol lounge-os bárzenét (Rain Down), hol filmzenének is beillő darabokat (Bring Me to Silence, Unfinding) rejt. Mindez egy egészen magával ragadóan karakteres lofi köntösbe bújtatva, ahol minden dal önálló kompozícióként is éppúgy megáll a lábán, mint egymás után fűzve.
            A Fievel is Glauque egyszerre egy zenei kísérlet és óda magához a zenéhez, és annak mindent átívelő varázsához. Elképzelem, ahogy 2020-ban a koronavírusjárvány közepén egy brüsszeli francia és egy brüsszeli amerikai arc felkerekednek Los Angelesbe, hogy ottani zenészekkel felvegyék a Decoy című bárhangulatot idéző bossa nova dalt. Na, pont ilyen a Fievel is Glauque és a God’s Trashmen Sent to Right the Mess is, mint ez a sztori, kalandos, bohókás és végtelenül szerethető. Remélem hallunk még felőlük ebben a koncepcióban!

Alfa Mist – Bring Backs
            Ha azt mondom, Alfa Mist, valószínűleg a legtöbb embernek teljes joggal a méltán YouTube-core klasszikussá vált 2017-es Antiphon jut eszébe. Azóta a londoni producer-beatmaker-billentyűs majdnem minden évben jelentkezett új anyaggal, de amikor éppen nem, akkor is olyanokkal kollabolt, mint Yussef Dayes vagy Tom Misch, vagy éppen Eddie Henderson Galaxy-ját dolgozta fel a Blue Note feldolgozás lemezére.
            Idei lemezén egyszerre nem húz semmi meglepőt, és mozdul el a saját tempójában új irányokba. A korábbi, inkább hiphopos gondolkodásmód most már egyértelműen inkább jazz fókuszú, habár a dobok továbbra is beat-szerűen lüktetnek a fúvósok, vonósok alá. A Bring Backs, a lista több más szereplőjéhez hasonlóan szintén nem monumentalitásával, vagy éppen technikai megoldásaival hódít, na nem mintha nem lenne minden rendkívül jó minőségű az albumon. Alfa Mist idei lemezének egyik legnagyobb erélye sokkal inkább az, hogy nagyon megengedő a hallgató felé. Éppúgy kiváló háttér-, vagy tanulós-, dolgozós zene, mint amennyire azt is meghálálja, ha az ember komolyabb figyelmet fordít rá.
            A Bring Backs talán nem a legerősebb Alfa Mist lemez, de a kötelezőnél így is többet hoz, ez pedig nekem idén elég volt, hogy a 15-be férkőzzön.

Madlib – Sound Ancestors
            Madlib, azaz Otis Jackson Jr. sok mindenkivel kollaborált már. MF Doom-mal közös projektje, a Madvillainy legendás, de készített lemezt Freddie Gibbs-el és J Dillával is, de van egy csodás remix albuma a Blue Notes Recordsnál is. A Sound Ancestors-on azonban akasztják a hóhért: a Four Tet-ként ismert Kieran Hebden szabadult rá Madlib archívumára, és a saját stílusában faragott lemezt az ott található anyagokból.
            És milyen jól tette! A két producer szokatlan kollaborációjából egy izgalmas, mindkettejük védjegyeit magán hordó album kerekedett. A Sound Ancestors időnként a boom-bap éra előtt tiszteleg, és iszonyatos bólogatásra késztet (mint pl. a Theme De Crabtree-n, vagy a halkan mocorgó Dirtknock-on), máskor pedig már-már Alt-J-sen elszállós (Hopprock). Az abszolút csúcspillanatok azonban főleg akkor következnek be, amikor a Four Tet és Madlib zsenijei közti kémia a leginkább dolgozni tud, vagyis amikor sampler-ek, különböző dob, és vokálsávok keverednek. Ilyen például a Road of the Lonely Ones, a furcsa fuvós szerű hangszerekkel operáló Loose Goose, vagy az egészen kísérleti jellegű, címadó Sound Ancestors.
            Madlib és Four Tet egy olyan hangulatú lemezt rakott le az asztalra a Sound Ancestors-al, ami senki más nem tudott volna összehozni sem egyedül, sem párban. Az album végig nagyon karakteresen alakítja a saját hangját, miközben eltéveszthetetlenül magán hordozza alkotóinak kézjegyét is: a jazzrajongó Madlibét, és a visszafogott electros Four Tet-ét.

Soul Glo – DisNigga, Vol. 1-2
            2019-ben volt szerencsém a Soul Glo-val játszani, mikor a Lord Snow nevű screamo zenekarral turnéztak. Nem ismertem őket, a koncertet megelőző felületes belehallgatás az akkori lemezeikbe pedig semmilyen komoly érzelmet nem váltott ki belőlem. Aztán élőben, ott a koncerten, azt hittem, beszarok.
            Kőkemény, könyörtelenül pontos és fontos, lehengerlően dühös és kompromisszummentes. A philadelphiai srácok valósággal felszántották az Aurórát a benne található cirka 30-40 emberrel együtt. Aztán az internet zenére fogékony közegei is felfigyeltek a quartettre, tavalyi, Songs to Yeet at the Sun című kislemezük elég sok év végi listán megfordult. Idénre két 3-3 számos EP-t jelentettek meg, én pedig a már fent említett uborkaszezonra és a saját önkényemre hivatkozva ezeket egy lemezként kezelem. A DisNigga első és második része egy nagy műfaji olvasztótégely, úgy külön-külön, mint egyben. A traptől elkezdve a kis híján post-rockos részeken át egészen a d-beat-ig mindent hallhatunk ez alatt a szűk 15 perc alatt. Ami mégis rendkívül kohezívvé teszi a kollázst, az a düh. Az elkeseredett, kérlelhetetlen, megállíthatatlan harag, ami ugyanúgy ott van a riffekben, az énektémákban, a szövegekben, vagy épp a beatekben. Ez az, ami miatt az ember felkapja a fejét a Soul Glo-ra, és ez az, amit senki más nem csinált ilyen jól idén (eddig).
            Kapkodom a fejem, és mire felocsúdnék, már vége is az első lemeznek. Jöhet a második, de az is hamar kifullad. Vissza az elsőre, aztán megint a másodikra, és így tovább. Megunhatatlan.

Hænesy – Garabontzia
            Vannak műfajok, amikben nehéz újat, vagy meglepőt alkotni. Ilyen a black-metal is, azon belül az atmoszférikus black pedig talán még inkább.
            Ennek ellenére időről időre nagyon jó lemezek tudnak születni, erre remek példa a magyar Hænesy második, legújabb lemeze. Az eredetileg szólóban indult projekt mára egy valódi zenekarrá nőtte ki magát, olyannyira, hogy ez az első lemezük, amin már a dob sem gépi. A Garabontzia a maga 7 dalos, háromnegyed órás menetidejével egy egészen magával ragadó alkotás, talán nem csak a műfajra fogékonyaknak. 5-8 perces, középhosszú dalok, szívbemarkoló gitár, és énektémák, velős, 1-1 versszakos szövegek jellemzik a lemezt, amire a pontot a félidőnél található Létrontás című dal teszi fel, ami tulajdonképpen egy megzenésített részlet Hamvas Béla monumentális Karnevál című regényéből.
            A Garabontzia nem csak a tökéletes, feburári időzítésnek köszönhetően landolt a listán, hanem mert technikai és zenei minőségében is világszínvonalú, simán felveszi a versenyt külföldi társaival, annál is inkább, hogy idén nálam más nem nagyon rúgott labdába műfajon belül!

V/A – Soft Sighs – Female Soul Sounds from Hungary (1973-78)
            Ezen a listán már összevontam két kislemezt egy naggyá, hogy felkerülhessen, most még tovább megyek: egy cirka 50 éves dalokból álló válogatáslemezt is beválogattam a féléves toppomba, ami nagy szerencsémre idén jelent meg!
            A BudaBeats egy pesti lemezkiadó, főleg különböző válogatásokat adnak ki, de náluk jelennek meg pl. a Mabon Dawud Republic lemezei is. Írásom alanya az előbbiek táborát erősíti, ahogy a BudaBeats fogalmaz: „Fókuszban ezúttal a sosem létezett 70-es évekbeli magyar soul szcéna, ami azért képes volt kitermelni pár olyan világszínvonalú kislemezt, amiket a műfaj aranykorában az USA-tól Japánig bárhol megsüvegeltek volna.” Két Cserháti Zsuzsa dal mellett egy jazz-berkekben talán különösebb bemutatásra szintén nem szoruló Bontovics Kati nóta fért még fel a lemezre, illetve egy remekbeszabott disco szám, a Harangzúgás. Utóbbi még inkább hozzáad a válogatás egzotikumához, hiszen a dalt a tragikusan fiatalon elhunyt Balikó Anikó jegyzi, akinek ez az egyetlen rögzített, fennmaradt műve.
            A kiadványon mind a négy dal digitális felújításon esett át, így tényleg letagadhatnak cirka 40 évet a korukból, frissek, szórakoztatóak, és nekem úgy estek az idei felhozatalból, mint egy korty friss levegő, mindenkinek sok szeretettel ajánlom a lemezt!

The Alchemist – This Thing of Ours
            Aki az underground, neadjisten „experimentális” hip-hop ütőerén tartotta az ujját az utóbbi években, azoknak ismerősen kell, hogy hangozzék The Alchemist neve, aki nálam idén két lemezzel is toplistás.
            A csak tavaly öt(!) Albummal jelentkező (köztük a remek The Alfredo Freddie Gibbs-el közösen) los angelesi producer ezúttal egy – sajnos csak – négy számos kislemezzel örvendeztet meg minket. Az anyag rövid, még úgy is csak 20 perc, hogy mind a 4 dal instrumentálja is felkerült rá, de a kevesebb néha több, Alchemist pedig egyértelműen a minőséget választotta a mennyiség helyett. A megboldogult MF DOOM-ot idéző játékosság, hangsúlyos, változatos samplerek és egészen lehengerlő közreműködő gárda emeli ki a mezőnyből. A This Thing of Ours nyitánya, a Nobles például egyből egy párbeszéd a létezésről Earl Sweatshirt és Navy Blue között, Alchemist pedig olyan könnyedén és kreatívan játszik a szövegeléssel és samplerekkel, hogy felületes hallgatás közben az ember nem is tudja biztosan, melyiket is hallja éppen. Később más nagyágyúk is tiszteletüket teszik egy-egy verze erejéig, Alchemist Pink Siifu-t, Boldy James-t, Maxo-t és Slideshow-t is szerepelteti a lemezen. A záró Loose Change pedig talán a lemez legjobbja, újra Earl-el közreműködve, akiből, szokásához híven csak úgy dől a szó, a beat pedig fáradhatatlanul tekereg alá, tele fúvósokkal, egészen magával ragadó hangulat.
            A This Thing of Ours egy elképesztően magas minőségű kislemez, tele jobbnál jobb alapokkal, verzékkel. Az a hír járja, hogy valahol a YouTube-on létezik egy The Alchemist – Earl Sweatshirt lemez, se a srácok nem a saját nevük alatt töltötték fel, cserébe azt sem árulják el, hogyan. Ezután az EP után még kíváncsibb vagyok, mint eddig, aki megtalálja, vendégem egy kávéra!

Andy Stott – Never the Right Time
            Andy Stott manchesteri producer személyében újabb YouTube-core arcot köszöntök a listámon, ezúttal a kísérleti electro vidékéről, Luxury Problems illetve Faith in Strangers című lemezei legalábbis nekem sokszor sodródtak a radaromra hajnalig tartó internetes mélyfúrásaim során, új zenék után kutatva.
            Stott idei lemezén is játszi könnyedséggel, széles eszköztár segítségével keveri a műfajokat, hatásokat, a dalok hangulata azonban mégis koherens egészet alkot. A számok lassan építkezve teret alkotnak, aztán lépésről lépésre betöltik azt, hol játékos techno ütemekkel (Repetitive strain), hol ambientes zajjal (Dove stone), de akadnak olyan felszabadítóbb pillanatok is, mint például a The beginning post-punkos lendülete. Stott partnere a dalok több, mint felén, Alison Skidmore, akinek neve nem véletlenül nem mond semmit legtöbbünknek, ő ugyanis a producer zongoratanára, aki – kutatásom alapján legalábbis – most először jelenik meg lemezen. Földöntúli hangja remekül egészíti ki a melankolikus, befordulós kompozíciókat, az összhatás pedig nagyon jóleső nosztalgiát ébreszt az emberben Angelo Badalamenti legendás Twin Peaks soundtrackje iránt.
            A Never the Right Time nem egy könnyű hallgatnivaló, hangulata nyomasztó és keserű, de ugyanakkor egészen szép elejétől a végéig, a néhol pedig már-már táncolható részek segítenek az emésztésben. A top 15-ben simán benne van, csak ajánlani tudom!

Armand Hammer & The Alchemist – Haram
            Billy Woods és Elucid duója, az Armand Hammer Alchemist-tel kiegészülve egész supergroup-pá nőtte ki magát a Haram című lemezükre, aminek beatjeiért az amerikai producer felel.
            A Haram borítója és címe közötti ellentmondás pont olyan feszítő, mint a duó neve és a dalaikban megjelenő témák. Armand Hammer amerikai olajmágnás volt, vérbeli kapitalista, az Armand Hammer rapduó azonban (többek között) éppen ezzel a réteggel szemben fogalmaz meg éles kritikát. Anti-kolonializmus, vallás- és társadalomkritika jellemzi a Haram-ot is, pont, mint az eddigi lemezeket. Woods és Elucid flowja, szövegei mintha Alchemist beatjeire lettek volna teremtve, az alapok pedig néhol egészen hátborzongató hátteret festenek (Wishing Bad), máshol noire-os hangulatba hajlanak (God’s Feet), érezzük New York lesújtó melankóliáját. Ezen az albumon is felbukkan jó barátunk, Earl Sweatshirt, de itt van Quelle Chris, vagy éppen FIELDED, brooklyni énekesnő is.
            Nem kétség: a Haram-ra oda kell figyelni. Nem könnyű hallgatnivaló, még úgy sem, hogy Alchemist és a Hammer srácok között a kémia szinte tapintható, és ennek köszönhetően ez az eddigi egyik legjobban befogadható Armand Hammer album. Ligáján belül talán csak Mike Disco!-ja érte utol a Haram-ot idén, nekem utóbbi jobban tetszett, de Kersner Máté kollégám listájára utóbbi került fel, arról a lemezről nála olvashattok majd!

Sons of Kemet – Black to the Future
            Második london-jazz színteres lemezként landol tehát a listán a Shabaka Hutchings vezette Sons of Kemet új albuma. Erről a lemezről korábban már írtunk a Mash-en kritikánkat itt olvashatjátok.
            Az eredetileg tenor-szaxofon, tuba és két(!) dobos felállással játszó, már ez alapján is érdekesnek hangzó Sons of Kemet idei lemezén nyitni kezd további hatások felé is. Hip-hop-os, spoken word-ös szövegelésekein keresztül a Black To The Future mesterien kombinálja az afro-amerikai társadalom történelmi örökségének keserűségét kultúrájának sokszínűségével. Shabakáék zenéje – de kiváltképp szóban forgó lemeze – varázslatos egyvelege az elkeseredett dühnek, frusztrációnak, szomorúságnak, és vidám tánczenének, az élet ünnepének. Latinos, vagy éppen karibi hatások, reggae futamok, könyörtelen freejazz, kérlelhetetlen, már-már profetikus szövegek jellemzik ezt a kiváló, és nagyon komoly, átgondolt anyagot.
            Számomra a Black to the Future egyértelműen az év eddigi legizgalmasabb jazz megjelenése, nemcsak a féléves, de az év végi listán is biztos győztes.

Khalab – M’berra
            Az utóbbi években egy kevesebbszer olvasom a világzene kifejezést, holott egyre több az olyan zene, amire maradék nélkül ráillene ez a pecsét. Na ilyen az olasz DJ-producer új albuma, a M’berra is.
            M’berra egy menekülttábor Mauritániában, egy sátorváros a sivatag közepén, ahol a legkülönfélébb afrikai népek (és zenéik) keverednek. Ide utazott el Khalab, hogy rögzítse az év egyik legegyedibb albumát a helyiekkel: ez Khalab és a M’berra Ensemble közös lemeze, a M’berra. Az elmúlt pár évben, vagy talán inkább évtizedben, a nyugati világban is sikerrel vetették meg lábukat olyan előadók, mint a Tinariwen, Mdou Moctar, vagy éppen Bombino. A többek között az Ő zenéjükből már ismerős sivatagi hangulatú gitárjáték, kántálós ének, népi hangszerek kapnak teljesen új köntöst a kísérleti elektronikának, beateknek, zajoknak köszönhetően. Az így kapott egyveleg kellően eklektikus, és az idei év eddigi legizgalmasabb zenei anyagává varázsolja Khalab és a helyiek koprodukcióját.
            Annak kulcsa, hogy a projekt nem tűnik kizsákmányolónak a tábor lakói ellenében, egyrészt az érzékeny művészi igényességnek, másrészt az audiovizuális körítésnek köszönhető. Egy nagyon erős elképzelésnek, a borítótól a klippeken át a kísérő rövid doku-anyagokig következetesen végigvitt koncepciónak, amik a helyiek történeteinek modern köntösbe öltöztetésével engednek bepillantást egy másik világba. A M’berra történetmeselés, performansz, kommunikáció, és mindenekelőtt: zene.